Már kilenc éve, de még mindig rosszul esik, hogy sokan azt hiszik, azért pihenek annyit, vagy azért nem járok előadásokra mert lusta vagyok. Persze, sosem voltam egy nagyon szorgalmas ember, de mivel nem tudják, hogy miért csinálom azokat a dolgokat, amiket, ebben az esetben ne a tetteimből ítéljék meg, hogy milyen ember is vagyok valójában. 

Én egy megbízható ember vagyok, akire számíthatnak a barátai, ismerősei, aki jól tud hallgatni, aki nem mond kliséket másoknak, hanem inkább nem szól semmit. Aki teszi a dolgát, amikor csak képes rá. 

És ismerjük be, hogy még ebben az állapotomban is képes vagyok jó eredményekre. Előző félévben is az összes szemináriumom ötös lett, meg a vizsgáim is két tárgy kivételével jól sikerültek. Pedig a legtöbb nap az nem is élet, hanem inkább túlélés számomra. És még így is sok szaktársamat megelőztem.

Nem túlélni akarok, de még nem jutottam el arra a szintre, hogy ne gáncsoljam el folyton magamat. Szóval senki se ítélkezzen rajtam, mert mivel nem szoktam reklámozni és visszaélni azzal, hogy állandó betegségem van, tényleg úgy tűnhet, hogy szimplán csak egy link vagyok, aki inkább bulizik vagy alszik, de órára sose jár. 

Viszont tényleg nem kellene, hogy érdekeljen mások véleménye. Gondolják csak azt, hogy egy szar alak vagyok, aki azért nem jár órákra, mert szarik bele. 

Ebben a félévben is megfogadtam, hogy bejárok az összes órámra, de mivel május óta indokolatlanul szédülök, és már többször el is ájultam, így ami nem kötelező, attól megkímélem magam. Ennek ellenére már egy szemináriumomat is elbuktam. De ha egyszer nem bírok felkelni az ágyból, mert szédülök, akkor nehezen fogok ott mosolyogni az első sorban. Az a szomorú, hogy fogalmuk sincs, hogy mitől van ez, de mivel semmi nem mutatható ki, feltehetően ez is pszichés reakció, így csak azt a tanácsot kaptam, hogy egyek rendesen és ne idegeskedjek. Könnyű azt mondani. A mai világban, hogy legyünk bármikor is nyugodtak?

Viszont egyre többször működik a mantra, hogy én erősebb vagyok a betegségnél. Ezért kezdtem új szakot, miután kirúgtak és az állapotom is sokat romlott. Mert bár sokszor elesek, de mindig felállok belőle, mert én akarom, hogy legyen valami belőlem. Mert nem akarok egy szobában meghülyülni, bármennyire is kényelmes lenne az elején. És lehet, hogy most még a legtöbb nap küzdés, de hiszem, hogy eljön majd az az idő, amikor minden elmúlik és maximálisan tudom végezni a teendőimet. Ha pedig nem, akkor is tovább fogok menni és annyit tenni, amennyire ebben az állapotban képes vagyok. 

A legnagyobb dolog, amivel meg kell küzdenem, hogy maximálisan elfogadjam magam ilyennek, és ebből az állapotomból hozzam ki a maximumot. Végtére is vannak dolgok és emberek, akik/amik nem lennének az életemben, ha nem lennék beteg. Arra kell koncentrálnom, hogy mim van és nem arra, ami nincs vagy sose lesz. 

Valahol szégyellem, hogy ilyen vagyok, ezért nem is használtam ki, hogy kivételezzen bárki is velem emiatt. Mert hosszútávon több kár származott volna belőle, mint haszon, és az egyáltalán nem hiányzott volna. És azt is az eszembe kell vésnem, hogy ne érezzem rosszul magam, ha méricskélnek, vagy megjegyzéseket tesznek. Én tudom, hogy miért teszem, amit teszek, a többi meg azt gondol, amit akar. 

Összegzésül: akik csúnyán/lesajnálóan néznek rám, mert nem vagyok mintadiák, bekaphatják a nemlétezőt, mert fogalmuk sincs róla, min megyek minden nap keresztül. És sokuknál még így is jobb vagyok, az pedig már nem az én problémám továbbra sem, hanem az övék.