Ebben az évben is elérkezett ez az ünnepi időszak is, ami igazából nálunk több feszültséget szült, mint szeretetet vagy békességet (bár gondolom ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül). 

Már évek óta nem azért várom ezt az időszakot, mert finomakat eszünk, közösen nézünk karácsonyi filmeket és hasonlók. Ez is, mint a többi ünnep már csak arra szolgál, hogy azért örüljek, hogy nem kell iskolába mennem és/vagy dolgoznom. Mert valahogy a folyamatos ordibálás és egymás becsmérlése nem igazán méltó a "szeretet ünnepéhez". 

De szerencsémre legalább a fa feldíszítésével elégedett volt anya. Mással nem nagyon. Ment a hiszti, hogyan kéne állni annak a rohadt fának (bocsánat, ha valakinek az ilyen melléknevek használatával a lelkébe gázolok, de belőlem ezt hozza ki), hogy semmit nem segítünk és ha csinálunk valamit, az sem úgy van, ahogy ő elképzelte. 

Szóval csak próbálom túlélni ezeket a napokat, élvezve a néha a házra telepedő csöndet, amikor olvashatok, vagy csak a gondolataimba merülhetek. 

Ezért is tértem vissza hosszú idő után ide, mert az elmúlt év rohanása azt eredményezte, hogy már elvesztettem a lábam alól a talajt. Így úgy határoztam, újra elmélkedéseim helye lesz ez az oldal. 

A mai, rövidke bejegyzés végére pedig annyit, hogy köszönöm mindenkinek, akik töretlenül jártak fel naponta az oldalra, hogy megnézzék, mikor jelentkezem újra. Nagyon sokat jelent, tényleg. Fogalmam sincs, milyen gyakorisággal fogok írni, de bőven van mit lerendezni magamban, jó és rossz dolgokat egyaránt, amit ismét jobbnak látok lerögzíteni ide, ebbe a zugba, mert a nyitás óta ez volt az én váram, ahol nem kellett szégyenkeznem egyetlen kósza gondolatom vagy érzésem miatt sem. Szóval újra itt vagyok az agymenéseimmal és mindennapjaim ecsetelésével.