Körülbelül egy órával ezelőtt értesültem róla, hogy nagypapám ikertestvére is elhunyt. Rosszul lett, mamám bevittette a kórházba, de onnan már nem jött haza. 

Akár hosszú szenvedés után, akár ilyen hirtelen megy el egy szerettünk, ismerősünk, mindig megrökönyödöm. Valahogy sosem tudtam megfelelően viselkedni ilyen eseményeknél már fiatalabb koromban sem. Akkor azért, mert még nem halt meg közeli rokonom, akit láttam volna, hogy a föld alá temetnek, aztán pedig pont az ellenkezője miatt. Sosem mondtam, hogy részvétem, mert nem jött volna őszintén. Mert fiatalabb koromban, ugyanezen okból kifolyólag még nem tudtam, mit érezhetnek mások ilyenkor. És lehet, hogy szoktam hazudni, de ezt mindig pont olyan helyzetnek tartottam, amikor semmi értelme és egyszerűen képtelen voltam kimondani. Azt viszont nem tudom, miért nem tudom a mai napig kimondani, pedig már sajnos haltak meg közeli családtagjaim is, akiknek végigálltam a temetését. Ezért tartanak sokan bunkónak és/vagy érzéketlennek, mert nem mondom ki ezt a szót. Pedig nem bunkóságból teszem. Csak egyszerűen vannak szavak, amiket nem tudok kimondani. 

Ilyenkor persze megrohanják az embert az önostorozó gondolatok is: miért panaszkodok ilyen kis dolgok miatt, minthogy Niagaraként folyik a takony az orromból és szétrobban a fejem? Hiszen inkább örülnöm kéne, hogy érzek bármit is. És ez a felsorolás persze végtelen lenne. 

De igyekszem megállítani ezen gondolatok folyamát és Bátyja életére koncentrálni. Hogy mindig milyen kis mosolygós volt, mennyi finomságot hozott nekünk, milyen vicces sztorikat mesélt. 

Csak egyszerűen felfoghatatlan, hogy egy olyan ember távozott el, aki múlt héten még szemben ült velem a karácsonyi ebéden és jókat mulatott a saját és mások történetein. És hihetetlen, hogy akkor mondhattuk neki utoljára, hogy Csókolom, Bátyja! És már soha többé nem mondhatjuk neki. 

Most inkább be is fejezem az írást, mert már nem látok rendesen. Viszont ma este meg fogok emlékezni Bátyjáról, a szép emlékekre gondolok és arra, hogy most már találkozhat papával, a feleségével és más szeretteivel a másvilágon. Nyugodj békében, Bátyja és lelj nyugalomra. Az idegeskedést hagyd az élőkre, már nem kell szenvednek vagy aggódnod semmi miatt. 

U.i.: Hallani/olvasni sem szeretem a 'részvétem' szót, kérlek tartsátok ezt tiszteletben. Nem sajnáltatni akarom magam, csak leírtam, hogy mik kavarognak a fejemben, mint ahogy eddig is tettem és a jövőben is tenni fogom, bármilyen témáról is legyen szó, mert lehet, hogy van cukormáz az életben, de a máz alatt annak a tortának egy része már nagyon penészes. De a péneszes részek nélkül nem ér semmit a máz sem. Legalábbis nekem nem.