A mai, "röpke" három órányi várakozásom után a kórházban, hogy kemény öt percre beszélhessek a doktornővel, ismét felvetette bennem a kérdést: miért is kell nekem ez?

Már akkor mindig felteszem magamban ezt a kérdés, mikor belépek és leülök a váróba és látom a többi embert. Hogy kik járnak oda. Egyrészt rémisztő, hogy egy helyre járunk, másrészt mindig megerősíti bennem azt, hogy nekem erre nincs szükségem. Mert én erősebb vagyok ennél. Aztán persze kiderül, hogy nem teljesen így van. 

Többször letettem már a gyógyszereimet. Aztán mégis jött valami, ami miatt újra elmentem a pszichiátriára, mert már az ágyból sem tudtam kikelni nélkülük. Legutóbb akkor, amikor papám meghalt. És azóta is szedem őket. Talán az vágott a földhöz, ahogy láttam apukámat. Meg úgy szinte mindenki mást a családból, hogy mennyire összetörtek, mennyire szomorúak és mennyire feszültek. És sajnos nagyon hamar ráhangolódom mások lelkiállapotára, átveszem mások érzéseit. Ez az érzékenységem is az oka annak, hogy ott kötöttem ki, ahol. Viszont mikor ott ülök, dúl bennem a harag és az indulat: miért is kell nekem ezt végigülnöm? Miért is kell tortúráztatnom magam, miközben mindig van egy-két deviánsabb egyén, akik csak még jobban felhergelik a betegek amúgy sem stabil idegzetét? Miért vagyok ilyen gyenge, hogy sokszor azt hiszem, a dilibogyóim nélkül nem tudok élni? 

Mert hiába mondják, hogy milyen erős vagyok, hogy le tudtam már a múltban is a gyógyszereket és most is jól haladok velük, de ott van az az oldala ennek az egésznek, hogy ha annyira erős lennék, rájuk sem szoktam volna. Ha annyira erős lennék, mint ahogy mondják, sosem kötöttem volna ki pszichiáternél és pszichológusnál. Mert az erős emberek megoldják a problémáikat egyedül, vagy ismerőseik segítségével. Egy igazán erős ember nem függ ilyen vacakoktól.

És persze még lehetne sorolni. Persze tudom, hogy ezek a dolgok sokkal összetettebbek ennél, de ilyen tekintetben nagyon elvisznek az érzelmeim. Viszont az is egyre erősödik bennem, hogy azoknak kéne pszichiátriára járni, akik miatt én járok. Mert hagytam magam lelkileg megnyomorítani, tönkretenni, mindenért magamat hibáztatom, holott valamihez egyáltalán semmi közöm sem volt, mégis én érzem magam hibásnak. Csak pont azok az emberek nem akarják még bevallani maguknak sem, hogy problémájuk van, akiknek tényleg kellene ilyen segítség. 

Nekem pedig nem kellene ennyire érzékenynek lennem. De a 0-24-es feszültségben nem tudom, hogyan máshogy reagálhatnék? Tudom, hogy én döntöm el, végül hogyan reagálok, értékelek egy eseményt, de nemtörődöm sem akarok lenni. Mert úgy érzem, ha átesnék a ló túloldalára, azzal sem tennék magamnak jót. Oké, hogy nem kell mindent véresen komolyan venni, de olyan sem akarok lenni, akiről minden lepattan, mert szarik mindenre és mindenkire. 

A lényeg az, hogy folytatom a gyógyszeradag csökkentését, mert végleg szabadulni akarok ettől a dologtól. Ezt a témát még úgyis behatóbban fogom rágni, mert ahhoz, hogy ne forduljak vissza a gyógyszerekhez, a gondolkodásmódomon és úgy az egész, élethez való hozzáállásomon változtatnom kell. Különben megint csak ideiglenes lesz a "tisztaság".