A zenélés egy drog, amitől sosem tudsz igazán megszabadulni. Mert a hangszer ott vár rád. Porosodik, elhangoldóik, de mindig várja, hogy felnyisd a tetejét és zenével töltsd be a szobákat. Hogy szárnyalj a zene hullámain, amit te idézel elő azzal, hogy mozgatod az ujjacskáid. 

Nyolc éves voltam, amikor anyáék azt mondták, jó lenne elkezdenem valamilyen hangszeren tanulni. Én a zongorát választottam. Aztán furulyáztam is egy ideig, de az sosem ment igazán. A zongorát azért szerettem mindig is, mert ott fekszik az összes hang előtted kiterítve. Persze másokat pont ez rémített meg. De kinek mi lesz a szerelme, miben látja egyszerre az egyszerűséget és a csodát. 

A zenélés volt mindig az az egyetlen dolog, amiről én is azt gondoltam, hogy jól csinálom. És tényleg jól csináltam. Arra én is mindig azt mondtam, hogy azt igazán jól tudtam csinálni. És az egyetemen is zenére akartam menni. 

Már az ének érettségire készültem, amikor először lett ínhüvelygyulladásom és hónapokig még írni sem voltam képes, mert kiesett a toll a kezemből. Azóta sem épültem fel teljesen, így le kellett mondanom arról, hogy folytassam a zenélést, mert nem bírtam volna órákat gyakorolni a kezem miatt. 

Nemrég vagyok túl egy újabb ínhüvely gyulladáson. Már nem horodk fáslit, de este még bekenem a kezem. Ma úgy döntöttem, hogy nyár óta először leülök a zongora elé. Egyszerre volt felszabadító és szívet tépő élmény. Mert még fél órát sem játszottam rajta, amikor az ujjaim megmerevedtek és a karomba hasított a fájdalom. 

Imádtam zongorázni. Imádok zongorázni. Szeretnék még újabb darabokat megtanulni, minden nap játszani, de csak végleg tönkretenném vele a kezem. 

Így csak az marad, hogy néha-néha leülök majd és eljátszom egy-két darabot. De szeretném azt hinni, hogy eljön még az az idő, amikor új darabokat is megtanulhatok és nem csak hallgatni tudom majd őket. Mert számomra a komolyzenénél nincsen szebb zene a világon.