Tegnap délután végre hazaértem másdik otthonomba és kezdhettem a regenerálódást. Hogy is telt az elmúlt 3 nap? 

Először is, büszke vagyok magamra, hogy nem vesztem el, pedig szerdá estétől már egyedül közlekedtem fővárosunkban. Szerencsére azonban még mindig jó a vizuális memóriám, így nem kellett arra eszmélnem, hogy egyáltalán nem ott vagyok, ahol lennem kellett volna. 

A szóbeli fordulóról: Én a végén voltam, pedig szóbeli vizsgákon is szeretek első lenni, különben attól leszek ideges, hogy a többi ember ideges. Ez sajnos csütörtökön sem volt másképp; mielőtt végre sorra kerültem, azt éreztem, hogy mindjárt elhányom magam. Ám amikor odaálltam az emberek elé már nem volt semmi probléma. Hiszen a saját munkámról beszélhettem húsz percen keresztül, aminél nincs is jobb a világon! 

Az egyik legjobb momentum az volt, amikor egyik volt tanárom, aki már évek óta az ELTE-n tanít, beült meghallgatni az előadásokat, és amikor én voltam, akárhányszor ránéztem csak mosolygott és bólogatott. 

A vita részében is jól szerepeltem, sok volt a kérdés, érdekelte őket, hogyan is hoztam össze ezt az egészet, bizonyos részletekbe is belekérdeztek. 

Ám sajnos helyezést végül nem értem el. Valószínűleg azért, mert hiába vagyok nagyon jó szóban, akik helyezettek lettek, sokkal több pontot kaptak az írásbeli munkájukra. 

Ennek ellenére azért örülök, hogy megmutathattam magam és kipróbálhattam magam egy ilyen konferencián. Ajánlottak szakirodalmakat és tanácsokkal láttak el, hogy mire figyeljek oda, ha ezt a témát viszem tovább. Tehát destruktív kritika nem is ért. És bár most még szomorú vagyok, hogy csak egy emléklappal térhettem haza, később remélem igazán értékelni fogom ezt az eseményt, mert több olyan dolgot is elleshettem, amivel a későbbiekben sokkal jobb munkát tudok majd kiadni a kezemből. 

Persze maximalista lévén nagyon rosszul éreztem (érzem) magam, hogy nem értem el helyezést, és tegnap végig arra gondoltam, hogy soha többé nem csinálok ilyet, mert tök értelmetlen, igenis folytatni fogom azt, amit kigondoltam, és amiben hiszek. Mindenkit ér pofon, de tudni kell felállni és tovább küzdeni, ha igazán akarunk valamit. 

És természetesen azt is figyelembe kell vennem, hogy ez már olyan szintű megmérettetés volt, ahol az összes résztvevő jó volt, és attól, hogy most nem díjaztak, még nem értéktelen az, amibe idáig ennyi időt fektettem. Mert ha a korábbiakban is leálltam volna egy-egy kudarc miatt, akkor az egyetemen sem lennék itt, nem kezdtem volna el leszokni a gyógyszerekről és még folytathatnám a sort. Egy csatát elvesztettem, de a háborút nem. Erőt merítek abból, hogy nagyon tetszett nekik a témám, érdekesnek és hasznosnak találták. Tehát mégsem valami gagyi dolgoba öltem az erőm az elmúlt években. És továbbra is élnie kell bennem annak, hogy szeretnék segíteni az angolt nyelvet tanulóknak. És emiatt sosem szabad feladnom, bármilyen vereség is ér.