Amennyire csak vissza tudok emlékezni, sosem voltam egy vigyori, már gyereknek sem. Valószínűleg ezért is mondták, hogy "érettebb" vagyok a koromnál. Bár azt sose értettem, hogy miért számít érettebbnek valaki csak azért, mert nem mosolyog és nevet sokat. 

Az évek múlásával is maradtam inkább az a csendes, magába forduló lélek. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem voltak "ereszd el a hajam" pillanataim, napjaim, vagy hosszabb időszakaim is akár. El tudom én engedni magam, fel tudok én oldódni, csak nagyon nehezen megy. Ehhez álatlában a megfelelő emberek kellenek. 

Tudom, hogy túl sok gátlás van bennem. Már csak azért is, mert szinte mindenki előtt rejtegetni akarom, hogy bármi gondom is lenne, ezért szoktam mások előtt dumálni minden apróságról és ökörködni. De amint egyedül ülök a szobába, az arcom ellazul és nem mosolyog, amíg nem jön megint valaki, akinem mosolyognom kell. De miért is érzem azt, hogy kell?

Mivel nagyon próbálom palástolni az állandó betegségem, így igenis mosolyognom kell meg lelkesednem bármi iránt, amit mások csinálnak. Mert nem akarom, hogy állandóan azt kérdezgessék, hogy mi a baj. 

Ez pedig valószínűleg azért alakult ki, mert otthon és az iskolában egyaránt azt nyomták le a torkomon, hogy ne hisztizz, erőltesd meg magad, szedd össze magad, és még sorolhatnám a kedvenc mondataimat. 

Valójában azonban nagyon fárasztó ez a viselkedés, mert tulajdonképépen abba fáradok bele, hogy olyannak mutatom magam, amilyen az adott pillanatban/napon nem vagyok. És szerintem mindenki tudja, hogy ha másnak mutatod magad, az irtó sok energiát szív el. Ebből pedig az következik, hogy időről időre belefáradok ebbe az egészbe, úgy érzem, mint akit lecsapoltak és csak feküdnék egész nap. 

Nem tudom, hogyan tudnám teljesen elfogadtatni magammal, hogy nem kell mindig boldognak lenni és nem szégyen az, ha vannak napok, amikor rosszul érzem magam. Hiszen miért lenne az? 

Persze egy csomó okot fel lehetne sorolni, de ezek egy része a fene nagy "pozitivista" társadalmunkból jön, ahol az emberek nagy része mindig azt mutatja, hogy boldog. Ám ha felvennénk őket, amikor egyedül vannak, lehet, hogy éppen sírni látnánk őket. 

Ez a fene nagy boldogság nagyon kimerítő. Ezt az egészet le kell bontanom magamban. Mert nem lehetünk mindig felpörögve, nem lehetünk mindig boldogok. Csak nem tudom, tényleg mikor siker majd ezt teljesen felfognom. Vannak jó és vannak rossz napok. De attól még nem leszek szar ember, hogy kimutatom, amikor rossz napom van és nincs kedvem mosolyogni.