A tavaszi szünetem és az elmúlt hetek nem egészen úgy alakultak, ahogy terveztem. A rosszulléteim tovább sűrűsödtek és rosszabbodtak, egyedül még a boltba se mentem el, de a szerdai napokon az iskolába azért elmentem, óráim után pedig mindig vártam valakit, akivel együtt mehetek haza. 

De ma kiderült, hogy nem szervi bajom van, nincs szívritmus zavarom, csak idegileg vagyok kimerülve, ami az elmúlt 2 hónapot tekintve nem is csoda. Párommal túl sokat veszekszünk vagy csak pukkadunk egymás mellett, mardos a bűntudat, hogy más fiú iránt is táplálok gyengéd érzelmeket, nem is említve papa halálát. 

Mert be kell vallanom, amióta ott álltunk a koporsó előtt. és ahogy a sírba tették papát, és ahogy én is dobtam be egy marék földet...és láttam apukám arcát, ahogy szenved. Azóta őt is nagyon féltem, nekem pedig halálfélelmem van. Ami így, 23 évesen eléggé irracionális, de mivel meg van a magam pszichiátriai betegsége, nyilvánvaló volt, hogy pánikba esek és produkálok valami hasonlót. A sok veszekedés mellett ez az, ami leginkább aggasztott az elmúlt hónapokban. 

Újra el kellene kezdenem írni. Nem csak ide a blogba, hanem újra írni a történeteimet. Nem is tudom, miért hagytam abba, hogy érezhettem azt, hogy talán már nincs szükségem rájuk. Pedig a jelenlegi helyzetben úgy tűnik, hogy nagyon is van. 

A sok rosszullét ellenére azonban elértem egy új szintet, amit bár nem mindig sikerül, de ha már kétszer sikerült, akkor ezután is menni fog. Az "és akkor mi van?" állapotot. Zsibbadok, nem kapok rendesen levegőt, szédülök, mi van, ha elájulok itt, a könyvtár közepén? És elhangzott fejemben a kérdés: és akkor mi van? Ezzel a lendülettel megtartottam az óráimat és a sajátomra is bementem. Nem múlt el teljesen a rosszullét, de ez egy olyan mérföldkő volt a harcomban, amire már évek óta áhítoztam. Persze tényleg nem fog mindig működni, de büszke vagyok magamra, hogy akkor is húzom magam, amikor feladhatnám és a seggemet verhetném a földhöz. De én akkor is megmutatom, hogy képes vagyok mindenre, amire a többi ember képes.