Babits Mihály: A Danaidák

Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, asphodelosok
      között, hol asphodelos meg se moccan, gyászfa nem bókol galyával,
      mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik
      asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél,

hol a tók acéltükörként mozdulatlan elterülnek, pillák könnyen
      szenderülnek, mert a pillák legyezője, habszövetnek fodrozója
      sohase jár ott, a szél;

óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven asszony, bűnös asszony
      karcsu vázát megmerítve, majd merítve, majd ürítve kárhozott bús
      ötven asszony mindörökre töltöget,

ötven kárhozott bús asszony óriási alabastrom amphorákba mindhiába
      töltögeti drága nedvét, drága Léthéből merített sohasem elég
      vizet.

Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse rázzák: - minden águk egy-egy
      lélek, öngyilkos bús régi lélek, mely most néma fán tenyész

érzőn, mégis öntudatlan nyujtja lombát mozdulatlan, mozdulatlan és
      sötéten, át a réten,

át a réten, hol a Léthe (mert e rét a Léthe réte) száz belémosott
      bünöktől szennyes vízzel, elfelejtett ős bünöktől szennyes vízzel
      körbe folyva nem enyész,

nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe, vissza
      önmagába: ottan ötven asszony kárhozottan ötven órjás amphorába
      mindhiába, mindhiába tölti könnyét és vizét,

majd merítve, majd ürítve, mindhiába, mert az ötven bűvös edény
      tölthetetlen, mint a tenger önmagától megapad és elhúzódik és az
      ötven bűnös asszony Léthe vizét alabastrom amphorákba mindörökre
      csak hiába tölti szét.

Ötven asszony, alabastrom testtel, ébenszínű hajjal érzőn, mégis
      öntudatlan öntögetve szakadatlan félig értett dalra kel,

ötven kárhozott bús asszony felvilágból lehozott és lelkeikbe
      visszajáró félig értett félemléket fojtott hangon énekel:

»Meggyilkoltuk férjeinket, ötven daliás nagy férfit és szerettünk,
      csak szerettünk, Isten tudja, kit szerettünk, vágykancsóból
      merítettünk, merítettünk, űrítettünk, fenn a zöldvilágu földön,
      az aranyos nap alatt -

»Régi szavak járnak vissza elsötétült lelkeinkbe, mint sötétben nagy
      szobákba utcáról behullott fények; mit jelentenek? hiába próbálunk
      rá emlékezni; mit jelent az, hogy: szeretni? mit: kívánni? és
      ölelni? a homályban mindhiába kérdezzük az árnyakat.

»Csak daloljunk: Meggyilkoltuk - s emlékezzünk: férjeinket
      csak daloljunk, bár nem értjük, és merítsünk és ürítsünk; úgy sem
      tudjuk abbahagyni; és daloljunk, bár nem értjük, mert különben
      némaság van, és a némaság oly félős! néma, rengeteg sötétség: a
      sötétség nem beszél - «

Igy dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bús asszony, egymáshoz
      mind oly hasonló ébenfürtü, alabastrom testü ötven testvérasszony
      így dalolt a Léthe-réten, lélekfák közt, mákvirág közt, óriási
      amphorák közt, Léthe mellett, hol a szél

lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen bús alvilágban alszik
      asphodelos-ágyban, mélyen alszik, nem beszél.