"Más már két hét alatt végez a vizsgáival, másnak olyan jól megy, már a második diplomáját szerzi. Akkor neked most ez se megy?" És még sok hasonló égető kérdés kergetőzik a fejemben, amit kedves anyukám szokott a fejemre olvasni, amikor valami nem úgy sikerül, ahogy ő tervezte. Mintha én úgy terveztem volna, hogy a vizsgaidőszak utolsó napjáig nyúzzam magam. Pedig már rohadtul unom. Főleg úgy, hogy a keddi vizsgámon is megbuktam, amelyről reggel értesített is egy szép üzenet. 

Ilyenkor tényleg hajlamos vagyok elhinni, hogy anyáéknak lesz igaza: majd az angol szakot se tudom elvégezni, hogy nem lesz belőlem semmi, mert mindent csak abbahagyok, meg ha már a tanulás ilyen nehezen megy, hogy fogok dolgozni, mert ott majd nem mondhatom, hogy migrénem van/szédülök vagy más egyéb és nem megyek be dolgozni. Ők már elkönyveltek egy vesztesnek, hiába vigyorognak a pofámba, tudom, hogy a hátam mögött mit mondanak. De persze az a jó szüői hozzáállás, hogy még ordítsunk a gyerekkel és hozzuk fel a két évvel ezelőtti kirúgását is, mert az biztos jobban fogja motiválni, hogy tanuljon...

Ez az első olyan félév, amikor tényleg akarom ezt csinálni. Azt érzem, hogy a helyemen vagyok, hogy nekem tényleg ezt kell csinálnom. Persze egy bukás után jön az önostorozás, meg az, hogy nekik van igazuk és tényleg haszontalan vagyok, csak költöm a pénzüket, de majd nem viszem semmire. De nem azért rugaszkodtam neki újra ennek az egésznek egy másik szakkal, hogy feladjam. Most nem. Nem érdekelnek mások. Mások örüljenek akkor, hogy két hét alatt végeznek a vizsgáikkal csillagos hatosra. Nyilván én is sokszor hasonlítom magam másokhoz, ám ha magamhoz hasonlítom magam, akkor igenis sokat fejlődtem, mert:

- még csak egyszer bőgtem, az is ma volt, mert már tényleg nagyon unom a vizsgaidőszakot és már mocskosul fáradt vagyok

- amikor ebben a félévben az első bukásom meg volt (majd a második is, ugyanabból a tárgyból), akkor nem bőgtem és nem sajnáltattam magam, hanem azt mondtam, hogy rohadjon meg, akkor is átmegyek. és leültem tanulni. 

- mert legalább már eljutottam arra a szintre, hogy tanulok, amennyit tanulok, még ha nem is érzem úgy, hogy jól fog menni (elég kevés egyetemista érezheti amúgy is úgy, hogy neki kurva faszán fog menni egy vizsga), akkor is elmentem/elmegyek vizsgázni, megpróbálom, mert ha nem megyek el, akkor biztos a sikertelenség, viszont ha elmegyek, akkor van esélyem pár újabb kredit bezsebelésére. 

- még a bukás ellenére is úgy néz ki, hogy ebben a félévben teljesítem az eddigi legtöbb kreditet egy félév alatt. mert most tényleg küzdök.

Ezeket felsorolva sokkal rózsásabb a helyzet. Szóval nem érdekelnek mások, megyek előre a saját tempómban, ahogy a szervezetem engedi, mert nem akarok megint összeesni, mert túlhajtom magam és mert annyira görcsölök mindegyik vizsga előtt. A keddit is sikerült teljes nyugalommal megírnom, ami ritka alkalom, mert szinte mindig vagy kidőlnék a padból idegességemben, vagy lehánynám a lapot. Szóval mégis van fejlődés. De mivel ezt ők úgyse fogják fel, nem is próbálom elmagyarázni nekik. Az ő szemükben úgyis haszontalan maradok mindig.