Az évek alatt bosszantó szokásommá vált, hogy akkor sem tudok szinte egyáltalán kikapcsolni, ha lenne módom rá. A szüneteket is határidőkkal tűzdelem, úgy fogom fel már a kikapcsolódásra szánt könyvek olvasását is, mintha valami kötelező iskolai feladat lenne, amit egy bizonyos időn belül el kellene olvasnom. És így vész el a kikapcsolódás élménye is, pedig már annyira vártam ezeket a heteket. Mert végre nem kell beaadandókat írnom és vizsgákra készülnöm, nem kell mindenfelé rohangálnom, hogy minden el legyen intézve időben.

Csak nem tudom, hogyan is változtathatnék ezen a hozzáálláson. Egy csomó összegyűlt olvasmányom van, amiket már hónapok óta elakarok olvasni, ehelyett azon kattog az agyam, hogy milyen lesz a következő félév, milyen tennivalók várnak rám, miket kell elintéznem majd félév kezdés előtt, és még sorolhatnám. 

Pedig jó lenne, ha nem kipipálandó feladatnak fognám fel a sok rám váró, fantasztikus könyv olvasását, mert ezzel odaveszik az a cél, amiért olvasnám őket. 

Február elejéig csak pihennem kellene, már csak azért is, mert leszokóban vagyok az egyik gyógyszeremről, aminek komoly elvonási tünetei vannak. Ezt pedig nem könnyítem meg azzal, ha még most is rohannék; akár a könyvek elolvasásával, akár mással. 

Talán csak furcsa, hogy kiszakadtam a rohanásból, amiből már annyira kiakartam szakadni és egyszerűn az agyam nem tudja felfogni, hogy most lassíthat. Mindenesetre plántálni fogom belé, hogy szokjon hozzá, hogy még egy ideig nem kell a szokásos dolgokat pörgetnie a fejemben. A következő időszak a feltöltődésé kell hogy legyen, máskülönben nem tudok azokra a dolgokra koncentrálni, amiken most is agyalok. Úgy tűnik, ez is ilyen ördögi kör, amiből nem tudom, hogyan is törhetnék ki. 

Írni is akarok az olvasás mellett. De megbénít a tudat, hogy mindjárt a történet végére érek. Annak a történetnek a végére, ami már évek óta formálódik a fejemben és a bepötyögött betűkben. Úgy érzem, hogy ha befejezem, akkor üres leszek. Pedig ha jobban belegondolok, a világban, amit megalkottam még számtalan lehetőség rejtőzik, ahogy a történelmi időben is, aminek csak egy kicsiny részét dolgoztam fel. Mégis félek és ez visszatart attól, hogy megnyissam a dokumentumot és leüssem az utolsó pontot. Pedig az írás mindig kibékít. 

Szóval a következő napokban megpróbálom leküzdeni ezt a félelmem és leütni azt az utolsó pontot, illetve nem úgy olvasni az általam választott könyveket, mintha egy két nap múlva esedékes vizsgára kellene őket elolvasnom és felmondanom a fontosabb dolgokat. Hiszen senki sem fogja visszakérdezni, senki sem fogja számon kérni rajtam, ha valamire nem fogok emlékezni. Csak el kell merülnöm azokban a világokban és élvezni az utazást. Más pedig nem számít. Egyáltalán.