El sem hiszem, de már lassan két hete élek a nyugtató nélkül. A múlt hét az elég húzós volt, folyamatosan azt éreztem, mintha folytogatnának, de már túl vagyok ezen a szakaszon is. Viszont ennek ellenére még mindig áll a feladat, hogy újra megtanuljak gyógyszer nélkül élni. Tegnap egész nap azt éreztem, hogy bármit fejbe tudnék verni, aki csak hozzám mer szólni. Ma már kevésbé vagyok feszült, de meg kell tanulnom kezelni ezt a helyzetet is, mert hiszem, hogy magamtól is képes vagyok enyhíteni, majd legyűrni ezeket az érzéseket és nincs többé szülségem gyógyszerre. 

Persze az itthoniak nem könnyítik meg a helyzetem; már érzem a szokásos nyár végi "nem bírom már őket elviselni" érzést. Párom erre csak annyit mondott, hogy ő már tényleg nem csodálkozik rajta, hogy gyógyszert kellett szednem. Tudom, hogy nem illik szidni az embernek a szüleit, de tényleg akkor fogok csak ténylegesen meggyógyulni, ha elvágom végre a "köldökzsinórt" és minden tekintetben függetlenedem tőlük, mert amennyi toxikus dolog itthon van, ezeket egyszerűen másképp nem hagyhatom magam mögött. Így mindent elkövetek, hogy az egyetem elvégzése után legyen munkám, hogy minél hamarabb elkezdhessem független életemet és igazán jól érezzem magam. Mert ez az a változás, amire valóban szükségem van ahhoz, hogy túl legyen ezen a már több mint egy évtizede tartó időszakon.